Nem vagyok egy forradalmár alkat, de az utóbbi években viszonylag sok tüntetésen jártam, mert úgy éreztem, valamit tenni kellene és nem volt jobb ötletem. Mit lehet tenni, amikor felháborodsz, végsőkig elégedetlen vagy valamivel? Tüntetni, azt lehet. A nagy kérdés azonban még mindig az, hogy 

Minek?

Egy jogállamban előfordul, hogy következménye van egy tömeges megmozdulásnak, rendes jogállamban pedig még a kisebb csoportok hangját is meghallják, Magyarországon azonban egyik sem történik. Kivonulhatsz, jelszavakat skandálhatsz, lehetsz percekig néma (és igencsak fenyegető) csendben - hatás semmi. Abba is hagytam az utcára járkálást.

Egy röhej az egész.

És mint tudjuk, a nevetés az egyik - ha nem a legjobb - fegyver a zsarnokság ellen, a kiröhögés olyasmi, amire a zsarnok nincs felkészülve. A humor az intelligencia és szabadság, csupa olyan dolog, ami távol áll egy elnyomó hatalomtól.

Feldereng előttem a világ első kiröhögés-tüntetése.

Ez olyasmi lenne, amire még én is kimennék újra. Amikor sok ezer ember lepi el a Kossuth teret és a hangszórókból megszólal Orbán Viktor orbitális baromságainak egyike - van miből válogatni! - és aztán röhögünk. Igazi, magyaros kínnal, ahogy szoktunk, sírva röhögünk ezen a kapitális barmon, aki ma miniszterelnöknek nevezi magát. 

És nem állnék meg itt.

A parlament összes bejáratánál csoportok várnák a ki- és belépő politikusokat, rájuk mutatva, kétrét görnyedve teli torokból kiröhögnék őket. De úgy istenesen, tudjátok, ahogy szoktuk otthon is néha. Jó mondatok jutnának eszünkbe, biztos vagyok benne. Lenne igazi fikázás és bekérdezés, minden, ami ahhoz kell, hogy ezek a végtelenül nevetséges figurák ott legyenek, ahová valók: a közröhej közepében. 

A pszichikai hadviselés a kezünkben lenne, valami olyasmi, amit más még nem csinált. Az egyetlen, ami még megmaradt: pofánröhögni a zsarnokokat.